2. hét

7. nap – Monument Valley

A Monument Valley-be a Marson keresztül vezet az út, legalábbis így tűnik a kocsiból kitekintve a tájra. Megérkezésünk után szerencsére megállunk a Visitor Centerben, így a kilátásban gyönyörködve feltűnik, hogy sehol sem látunk RV-kat kanyarogni a hepe-hupás vörös földúton. Így mi is arra, a később egyértelműen bölcsnek bizonyuló döntésre jutunk, hogy a parkolóban hagyjuk az RV-t. A család pedig egy igazi Navajo indián guide vezetésével vág neki a 2,5 órás útnak.

Itt jegyzem meg azt is, hogy nagy élmény, hogy sehol nem szükséges fordítani a gyerekeknek, vesznek és értenek mindent angolul. Sőt felfigyelnek az amerikai angol jellegzetességeire is, pl. az itt elterjedt „folks” megszólításra, ami Epsomban nem volt divat. Miróka pedig video blogot vezet angol nyelven, egy maga által kifejlesztett skót (Downton Abbey) –kolumbiai (Modern Family) akcentusban.

Monument Valley RV-k nélkül

A szép látnivalók mellett némi Navajo kulturális ismeretekre is szert teszünk. Ezek alapján például már az is érthető, hogy a genetikai vizsgálatom miért nem mutatott ki Navajo ősöket – nekik nagyon szigorúan a klánjukon belül kell házasodni. Lili még egy igazi indián lóra is felül, persze ennek a fotó pillanatnak is meg van a maga külön árazása. Megjegyzem minden empátiám az elnyomott indián kisebbségé, ugyanakkor rosszul esik, hogy mindezt a turistákon hajtják be. Utazó, ki a Navajo területre jössz, készülj fel, hogy mindennek külön – rendes – felára van, és még a minden más helyen érvényes National Park bérleteid sem lesznek érvényesek. Az indián mindennapokról: érdemes betérni egy indián élelmiszerboltba, nem éppen a bio/organikus kínálat, kilós kiszerelésben áll a jelly és minden cukros étel.

Árnyék!!

 A Valleybe még naplementére is visszatérünk a campingből, de várt vöröslőn égő sziklák helyett a szokásos esti zivatart kapjuk. Ám kiderül, hogy így is jó, keveseknek van szivárványos képük innen. Este a pár km-re fekvő Valleyre kilátással bíró campingben szokás szerint küzdünk a borzalmasan gyenge wifi-vel, viszont már rutinosan készül a BBQ vacsora. Vacsora után Ármin új játékot vezet be, ki-ki eljátszik valakit a családból, a többieknek pedig ki kell találni, kiről is van szó. Sikerül sértődés nélkül megúszni, sőt.

Ez csak úgy a camping mellett

Valahol John Wayne is a háttérben

8.-9. nap Grand Canyon

Már harmadszor térek ide vissza, de mindig újra megérint a hely mellbevágó emberfelettisége, a gyerekek is lelkesen fényképeznek. A második nap le is ereszkedünk egy ösvényen egy ideig a canyon belsejébe. A méretekről elárul valamint, hogy ha felnéztünk, akkor a mélységben éreztük magunkat (500m vertikálisan felfelé), ha lefelé akkor hegynyi magasban (további kb. 1,5km vertikálisan lefelé).  A hely kitűnő kiképző tábor kisebb-nagyobb tériszonyban szenvedőknek (nekem): rengeteg helyen kell a méternyi széles ösvényen a kilométeres szakadékok mentén haladni. Ráadásul úgy, hogy a 3 gyereked is ott rohangál melletted. Most egy ideig nem akarok több ilyent.

A peremen

A canyon déli peremét bejárjuk gyalog és a helyi kis busszal is, gyönyörködünk a reggeli és az esti fényekben is. A hely kozmikus hangulatához kicsit furcsán illeszkedik a tökéletesen kiépített és megvalósított turistatámogató rendszer. Évi 5 millió (!!) látogatót szolgálnak itt ki a mindig segítőkész és informatív buszvezetők és rangerek. Amúgy általános USA élmény az ügyfélhelyzetek kiemelkedő kezelése, nem csak a nemzeti parkokban, hanem boltoknál, benzinkutaknál, múzeumokban is. Nem csak segítőkészek és kedvesek, hanem mindig hozzátesznek egy-egy viccet, illetve kérdést/kíváncsiságot. A következő napi megjegyzésből pedig az is kiderült, hogy ez talán nem is mindig csak „business nothing personal”.

Canyon zivatarral 10 óra irányban

A nemzeti parkokban szinte mindenhol rengeteg a változás a 20 és 25 évvel ezelőtti látogatásaimhoz képest, persze nem a természeti látnivalókban. Jellemzően bekorlátozták a kocsi forgalmat, helyette gázüzemű ingyenes kisbuszok járnak hopon-hopoff módon (egyben idegenvezetést is adva), kibővítették visitor centereket, rengeteg - az online felületeken előzetes is letölthető - infóanyag pl. túraútvonalakkal, és folyamatos ranger programokon lehet részt venni kicsiknek-nagyoknak.

Vissza a természeti élményhez. Szokás szerint itt is megkapjuk a canyon viharban képeket, ráadásul itt akkorák a méretek, hogy sztereóban: jobbra és balra is egy zivatar villámokkal, míg meg középen fényképezünk. A váratlan ajándék: amikor éjszaka felébredek a lakókocsiban, bevillan a csillagász énem (lehet, hogy ő ébresztett fel), érdemes lenne kinézni. Az nem szó. És nincsenek szavak. A Tejút tej útként takar be...

10. nap Las Vegas – Duck Creek Village

Feszült nap, sok megoldandó üggyel. A távolságokat, illetve az RV-vel való haladási sebességet realizálva, már előző nap délután eljövünk a Grand Canyonból. Az út Las Vegasba hosszú és akár eseménymentes is lehetne, hanem fogynánk ki majdnem benzinből. Nem idegesítem a kocsiban hátul szórakozó családot (RV előnye), hanem a néptelen sivatagban egyre lassabban haladva a lemenő nap és az üzemanyag lámpa egyaránt pirosan égő fényében teszem a lejtőkön üresbe a sebességet. Begurultunk a benzinkúthoz…

Las Vegas este is 40 fokos hőséggel fogad minket, most először légkondiban alszunk, mivel az RV-ban azt is lehet. Reggel pedig indul a problémamegoldás sor. Ide csak azért jöttünk most, hogy elbúcsúzzunk RV-nktól és újra minivan-be üljünk. Pakolás után jön az első gond: nem ürül ki a kocsi szennyvíz tartálya, pedig azt üresen kéne átadni. Öblítjük a WC-t, vezetem körbe a campingen és a hepe-hupákon, de az istennek nem megy 1/3-nál lejjebb. Elkönyveljük a jelentős veszteséget, amivel a kocsi átadásakor megfenyegettek, ehhez képest pár óra múlva a leadáskor a Louis Armstrong mosolyú nagydarab fekete ügyintéző csak legyint: „It’s very common.” Ezt túlizgultuk.

De még előbb el kell jutni idáig, ami nem egyszerű. Hamarabb felvennénk az új kocsit, hogy ne kelljen taxizni a megnőtt csomagokkal (2 hűtőládányi kaja is van már velünk). A GPS belevisz minket a repülőtér útrendszerébe, ahol hirtelen mindenfelé az RV-t taccsra tevő magasságkorlátozásokkal szembesülünk. Állunk az 4 sávos úton, jobbra-balra húznak el az autók, és nem látok jobb megoldást, mint hogy megkérem Zsófit, hogy akkor most szálljon ki, és segítsen 500 métert hátratolatni… Szegény nem lelkes, de nekiáll, amikor hirtelen lefékez mellettünk egy „parking enforcement” pick-up, és rövid helyzetfelmérés után egy mellékutat felhasználva nem csak kivezet minket csávából, hanem egészen a kocsi kölcsönzőig mutatja az utat. Hála!

(Kitérő: a családban mindenki kiszúrja, hogy amerika a pick-up-ok országa. Elméleteket gyártunk az okokra, szerintem ez a pioneer férfiasság szimbóluma.)

A kocsi kölcsönzőben hatalmas sor (tényleg mintha csak az Alamo-nak lennének ügyfelei), reménytelen végig állni, hogy odaérjünk a 11 órás RV leadásra. Aztán felfedezzük az önkiszolgáló automatát, ahonnan 5 perc alatt megkapjuk a kocsit, egy elképesztően felszerelt Chrysler mini van-t. Nyilván külön lcd képernyő a hátsó soroknak, de olyant még nem láttam, hogy rendes konnektorok legyenek egy kocsiban, nem csak szivartöltők!

Picinyke és csöpike

Rohanás vissza a RV leadó pontra, ahová 10 perccel a határidő előtt érkezünk és elbúcsúzunk picinyünktől. Úgy érezzük, mindenen túl vagyunk, elhagyjuk a bűnös várost és száguldunk – visszatérek a belső sávba! – újra a hegyek és canyonok felé. Elképesztő élmény ismét személyautót vezetni. Ijesztő is, amikor egy apró kormánymozdulatra majdnem átugrik a másik sávba, ideje leszokni az RV-ban ajánlott nagy ívű kormánymozdulatokról. Ekkor szólal meg az a zizegő hang a kocsi bal elejéből, ami a percek múlásával egyre hangosabbá és folyamatosabbá válik. Persze sivatag, 40 fok, ideális autószerelési környezet. 3x szállunk ki, turkálunk könyékig a motorházban, szedünk ki faleveleket, makkot (?!), tépünk lelógó gumiszerelvényt, bármit, amit zizegni képes és hagyja magát. Mindannyiszor reménykedve szállunk vissza és csalódunk újra. Aztán egyszer csak elmúlik, és 2 napja nem halljuk. Bizakodunk, mert amúgy imádjuk a kocsit. Újra van például zenénk, főleg Lili dj-skedik nekünk a mobiljáról.

Házigazdánk előre figyelmeztetett, hogy a legközelebbi élelmiszerbolt 32 mérföldnyire van a háztól, így alaposan bevásárolunk, és a régi emlékeket idézve egy Wendy’s-ben eszünk chilit kései ebédre. (Másnak is meg van még az Oktongonról?)

Érkezés a hegyekbe, fenyőerdő közepén, újra 2000 méter felett, 19 fokban térünk nyugovóra, furcsa módon mindenki külön hálószobában. Előtte még a házigazdánk – New Yorkból menekült ide – vezet körbe minket a csupa fa házban. Még TV-t is nézünk hosszú idő után. A rádiót is hallgatva az jön át, hogy az aktuális divat téma most a design, látunk pl. erre alapuló valóságshowt is a TV-ben. Végső lépés a recivilizálódás útján: ruhát mosunk!

11. nap Zion Canyon

Az örök kedvencem, persze lehet, csak azért, mivel 25 éve ez volt az első canyon-os élményem. Most sem okoz csalódást, hatalmas, de hozzáférhető. Eleinte a hivatalos útvonalakon túrázunk, aztán új utakat fedezünk fel, és talán ez a legjobb élmény. Ha valaki először jár erre, ki ne hagyja a keleti kijárathoz vezető mellék canyont, számomra az a legmegidézőbb, habcsók és palacsinta sziklák. A vörös helyét erre felé a rózsaszín és narancssárga veszi át. A kirándulások közepette piknik ebéd a hűtőládánkból. Itt érdemes megemlíteni azt, hogy ha valamit még el lehet tanulni az amerikaiaktól, az a cookie készítés. Lelkesen kóstoljuk végig a szortimentet, nekem egyelőre a sós karamellás a kedvencem.

Keleti mellék canyon

Este grill vacsora és Míra által bevezetett családi táncjáték. Mindenkinek hozzá kell adnia egy új figurát. Jól haladunk, amíg Ármin be nem dobja a földön hason kígyózás figurát.

Jól beleszoktunk az utazásba, már régóta nem tudjuk a napokat, mostanában már az órát sem, kevergünk az időzónák között, néha azon belül is, mivel az indiánok nem szeretik az nyári időátállást, azaz egy államon belül is lehet ugrás. Mindegy, most időmilliomosok vagyunk!

Ide mindjárt felmászunk...