4. hét – California

Ma elkezdődött az utazás utolsó fejezete, repülünk át a Niagara vízeséshez, aztán irány New York. Aktív napokon vagyunk túl a sokarcú Kaliforniában, csak most a repülőtéren van idő valamit lejegyezni belőle. Nem jutottam sokáig vele, hiszen már a Niagaránál járunk, de felteszem, ahol tartok, meglátom még mikor tudom folytatni.

19. nap Venice Beach – Malibu

A cím sokkal jobban hangzik, mint, ami valójában aznap történt. Az eseményeket jobban tükrözi házigazdánk esti megjegyzése: bocsi, LA-ben nem szokott egész nap esni az eső. Sikerült ugyan kifogni egy esőmentes 1,5 órát sétára a Venice Beach-en, de ennél azért többre vágytunk a pálmafák alatt. Bizakodva nekivágtunk még a jó nevű Malibu külvárosnak, hátha ott kisüt a nap, de ott is a csak a szürkeség várt minket.

Ilyen egy normális LA nap - a Getty's múzeum

A napot Zsófi borsófőzeléke mentette meg. Érdemes megjegyezni, hogy nincsen elájulva a család az amerikai kajától, a legjobb kulináris élményeink Zsófi főztjeihez kapcsolódnak. Elfogyott a helyi levesek, burgerek és pizzák bája még a gyerekek számára is. A bajok már az alapoknál kezdődnek. Számomra különösen fájó például, hogy nem képesek normális lekvárt készíteni. Legalább őszinték, mivel már a nevek is sok mindent elárulnak: van a spread, ami valami folyékony cukros szirup, és van a jelly, amiről inkább nem is írok. Normális boltokban szerencsére felbukkannak francia import lekvárok… Hasonló a helyzet sajt fronton is, szintén a francia oázisokkal a chedar sivatagban. Kenyér detto, nem véletlen, hogy Frisco-ban olyan nagyra vannak a sourdough-jukkal. (Elképzelem, ahogy arrafelé a pékek halálos ágyukon átadják a titkot: fiam kenyeret kovásszal is lehet sütni!!) Általában minden elég cukros. Kaliforniában persze van minden egészséges, vagy annak gondolt étel és kiegészítő, de yuppie árszabásban. (+Az adó, amire még visszatérek.)

20-21. nap Sequoia - Kings Canyon

A meleg tengerpartról hirtelen fel a 15-20 fokos hegyekbe az óriási mamutfenyőkért (sequoia) érdemes felutazni. 2 napig ámulva és meghatódva sétálgatunk közöttük, mintegy szabadtéri templomban A méreteket talán azzal lehet érzékeltetni, hogy reménytelen feladat lefényképezni őket, csak kivágások férnek bele egy fotóba. A mobilon szerencsére van panorámakép, azzal érdemes nekifutni. Gyönyörű hely, szerintem ezek a fák a növényvilág lovai az emberiség számára, mindenki imádja őket, tapogatják, szagolgatják és hozzájuk bújnak.

Az egyik legnagyobb fa a világon, de reménytelen fényképezni

Kalandunk is akad. Sok helyen ki volt írva, hogy számítsunk medvére, az autóban sem szabad semmilyen kaját hagyni, és a szemétládák is medve (és Míra) biztosak. Lili többször kijelentette, hogy nem óhajt medvékkel találkozni, így persze minden piszokban medvekakit véltünk felfedezni. Aztán egyszer csak, amikor éppen magunkban sétálgattunk, és balra néztünk egy szikla mögé, hirtelen ott volt velünk szemben 5 méterre egy medve. (A kaki téma most nem az ő részéről merült fel.) Szerencsére nem velünk foglalkozott, hanem egy két lábra állva egy fatörzsnek esett neki, abból igyekezett valami táplálékot (gondolom bogarak) kiszedni. Lili kivételével lelkesen figyeltük és filmeztük. Bevallom belül azért küzdött bennem a családapa és a kalandor énem, így aztán pár perc után csöndes hátráló lépésekkel zártuk a mackókalandot.

22. nap Yosemite

Sajnos, rengeteg vezetés közé ékelődött be ez a gyönyörű nemzeti park a programunkban. Így csak gyors körbenézés, fényképezés, kis túra és némi családi perpatvar fért bele az időnkbe. Aki erre jár, készüljön rá, hogy nagyon népszerű a park, nehéz a parkolás, illetve időnként még dugó is kialakul – pláne, ha lezuhan az ég egy jégeső formájában, mint az velünk is előfordult.

A kötelező kép a Yosemite-ban

A parkból a Magas-Sierra irányába távoztunk, és egy nagyos aranyos lakóparkban, egy lakókocsiban várt a következő szállásunk. Egy világutazó páros működteti, apró figyelmességeiken látszott, tudják, mire van szükség ahhoz, hogy gyorsan jól érezzük magunkat. A fürdőszobában fültisztító pálcika is van, azt hiszem most sikerült végleg megszabadulnunk a nagy homokdűne utolsó nyomaitól is. Már otthonosan laktuk be a lakókocsit, ráéreztünk az izére. Naplemente a tóparton a hófödte hegyek lábánál, megint csak Zsófi főztjével, rendben vagyunk.

Kifelé a Yosemite-ből, kis tó a High Sierrában 3000 m felett

2-3. hét

Az elmúlt héten Utah állam canyon-jaiban túráztunk, hogy aztán Las Vegason keresztül eljussunk Kaliforniába. A blog-ot már Los Angelesben, a Venice Beach-en írom, a távolban egy fehér foodtruck, és rengeteg kigyúrt fekete bicepsz… Visszarévedek a múltba.

11. nap Bryce Canyon

Egyet a papának, egyet a mamának… Attila kedvenc Zion canyonja után érkezett Zsófi kedvence a Bryce. Sajnos, egyben nekem egy megfázásos betegség is a sok légkondi/kánikula váltogatás közben. (Az orvos egyfolytában valami legionárius ügyről kérdezgetett, de mondtam, neki, hogy én a magyar honvédségnél szolgáltam felderítőként, az sem volt kutya.)

Kerülgettük a narancssárga csipketornyokat a magaslati levegőn - megint feljutottunk 3000 méter fölé. A család egy canyon túrára is leereszkedett a mélybe, amíg én herbateával és napfénnyel kúráltam magam. (Működött.)

Valahol ott lent túrázik a család

Utolsó esténken a remekül felszerelt, hatalmas hegyvidéki faházban, a mormotákat és az ATV-ken (all-terrain vehicle, hát ennek most tényleg nem jut eszembe a rendes magyar neve) közlekedő helyieket nézegettük a teraszról.  Itt a hegyvidéken mindenki ilyennel jár, mondjuk kevés is a rendes betonút. Igazi állatparadicsom közepette laktunk: a a mormoták mellett szarvasok, sólymok, sasok, vidrák, mindenféle mókusszerű állat és hummingbird is látható volt a teraszunkról. (Szállásadónk nevezte hummingbird-nek: megnéztem a szótárban, az egyedül kolibrit adja meg fordításnak, és tényleg úgy is nézett ki, csak nagyobb volt. Hát itt is élnek?)

12. nap Capitol Reef Monument – Moab

Hosszú utazás a sziklás tájon keresztül, mélyen a vadnyugatban. A poros benzinkúton szűkszavú kutas a kalapja alól figyel bennünket, háta mögött fegyverarzenál, természetesen azt is árul. Közben kint tucatnyi Harley Davidsonos búgatja a motorját, csak némileg rontja az idillt, amikor leveszik a sisakot: kiderül, 50-60 éves bölcsészek. (Életpályaközép válság?)

A mai program mormoták helyett mormonok, ők lakták valaha a Capitol Reef vidéket. A hatalmas sziklák között, a kanyon mélyén gyümölcsöket termesztettek, ez most jót tesz az idegenforgalomnak, mi is elcsábulunk egy túlárazott cherry pie-ra. A melegben csak rövideket sétálunk, közben régi-régi indiánrajzokat böngészünk a sziklafalon. Miróka videóinterjút készít mindenkivel, a fő téma természetesen ő maga.

A Capitol Reef peremén

A gyerekeknek meg sem kottyan a hosszabb autóút, rákattantak az „5. hullám” című most itt sláger disztópiás könyvre. Elég talán annyit mondani, hogy még Ármin is belevágott. Januárban nyílván érkezik a film is, a lányok már javában végzik a casting-ot a jó képű fiút illetően. Ha már: én pedig a Mother of Eden-t olvastam (illetve hallgattam vezetés közben). Bátrabban ajánlom az első részt (Dark Eden), ami zseniális csoportdinamikai elemekre épülő sci-fi. Az új könyvbe az állam kialakulás / fejlődés van a középpontban, nehezebb téma, sematikusabb a megoldás, de azért élvezhető.

Este érkezés Moab-ba, helyes kis hippiváros, turistacsapdás hangulattal, viszont végre igazi, európainak való kávéval. Zsófi kötelező programmá teszi a kávézót ahányszor csak elhaladunk mellette. Jó dolog az utazás, felfedezés, de még jobb dolog az ismerős érzés.  

13. nap Moab: Canyonland, Arches

Kötelező kép a Canyonlands-ben

Igazán jól sikerült nap! A nagy melegben úszodázós délelőttöt terveztünk, ám csak délután volt nyitva. Így nekivágunk a Canyonlands nemzeti parknak, még egyszer megkapom a gyerekeim a kilométernyi szakadék melletti gyomorémelygést. Ilyenkor inkább előbbre megyek, jobb nem látni, hadd élvezzék zavartalanul a mélység melletti fényképezkedést. Délután megérdemelt uszoda, egy órányi vízilabdázás minden felgyülemlett csoportdinamikai feszültség kitűnően levezet. (Két hete vagyunk már szorosan együtt.)

A gyerekek nyilván ki mennek majd a legszélére - nyilván nem én fényképezem le

Este pedig túrázás Utah állam címerparkjában az Arches-ban. Autóval és gyalog is kanyargunk a kisebb nagyobb kőboltívek alatt. A gondos időzítést a természet csodás naplementével ismeri el.  Van egy pár perces időszak a nap eltűnése előtt, amikor a sziklás boltívek úgy felizzanak, mintha a belsejükből sugároznának. Rutinosan hűtőládával érkezünk, piknikkel zárjuk a napot a vörös sziklák tövében.

Piknik kilátással

14. nap Natural Bridges

Szerintem ez a nap volt a mélypontunk. Szerencsére kevés vezetéssel érkezünk meg a következő nemzeti parkhoz, ám a melegben már nem esik annyira jól a sziklák közötti mászás. Inkább beülünk az egyik szép természetes kőhíd árnyékába és katasztrófafilmeket és szcenáriókat elemzünk. (Aktuális könyvélmények hatása.) Zombiktól az atomháborún át az ufó-kig mindenre felkészülünk. Délután jól esik beesni jó kis airbnb-s szálásunkra, élvezni a jó wifi-t, légkondit és netflix-et. És a hűtőszekrényt: na ebben profik az amerikaiak, szinte mindenhol nagy két ajtós behemótok várnak minket, ravasz speciális rekeszekkel, és nyilván jéggel és beépített vízcsappal. Lusta pihenőnap a sok látnivaló közepette.

Ez alatt a híd alatt csöveztünk egy ideig

A napot Miróka kérdése dobja fel: A dalai láma milyen állat?

15. nap Glenn Canyon – Lake Powell

Zsófi új kedvence. Az út tervezésekor látott innen pár képet, és nem volt kérdés, hogy ide eljövünk, kerül, amibe kerül.

Megérte. Egy vízerőmű építésekor duzzasztották

Ezek a csúcsok eredetileg pár száz méterrel magasabbak voltak

fel a canyon-t vizzel, és alakult ki vagy 150 km hosszan ez a tó. Délután strandolunk, este hajókázunk a naplementében, kanyargunk a hatalmas sziklák között. Sokan lakóhajókkal járják be a vidéket, az ötletet csöndben félretettük magunknak. A tározóból látják el Nevadát és Dél-Kaliforniát vízzel és a jól látható e területeken tomboló szárazság hatása: az elmúlt 15 évben vagy 20 méterrel csökkent a vízszint, a kocsi parkolók is jó messze kerültek jóval a jelenlegi partvonaltól. Ez még eszünkbe jut, amikor pár nap múlva Los Angelesben látjuk a kiégő gyepeket, a helyi városgazdálkodás táblákon hirdeti, hogy nem illik már füvet locsolni, víz már csak fáknak jár.

Érkezik a naplemente...

Vacsora  a település legjobb pizzázójában, a pestós-spenótos tényleg bejön. Közben újabb családi játékok, a szópóker mellett most a találd ki, hogy mi nem igaz rólam móka arat hangos sikert. Csókolózások, becenevek lepleződnek le és jönnek vissza napokig.

Aztán alvás a legdrágább egyben legkényelmetlenebb szállásunkon. A gyönyörű kilátás alig enyhíti a tömegnyomort, csak oldalazva haladva férünk el egymás és táskáink mellett a szobában.

16. nap Lake Powell - Las Vegas

Érdekes kettős nap a természetből a civilizáció sűrűjébe. Reggel az ősi magyar olimpiai hagyományoknak megfelelően kajakkal vágunk neki a tónak. A víz által enyhített hőségben, felváltva fedezzük fel a mellék canyonokat és lubickolunk nagyokat a smaragdzöld vízben. Nagy közönségsikert arató program, még fogjuk keresni a lehetőséget az ismétlésre (Lake Tahoe?) Közben szép csöndben szinte mindannyian leégünk, de így is megérte.

Délután hosszú vezetés Las Vegasba. Érkezés után hamar belevetjük magunkat a Strip éjszakai forgatagába, persze előtte a kötelező all-you-can-et buffet vacsorával. (Nehezen szakadok el a cheese cake pulttól.) Az étteremhez menet a gyerekek is láthatják az irdatlan nagyságú játéktermet. Rossz a levegő, elszoktunk már a beltermi cigaretta füsttől. A business nagy úr, nyílván nem érné meg a dohányosokat kizavarni a gép mellől, így minden játék mellett ott a beépített hamutál.

Este 11, indul az élet

Az utcán nappali fényességet varázsoló mennyiségű és nagyságú kivetítők, alattuk hömpölygő emberáradat. Eltérőképpen hat a családra: Miróka és Ármin felpörög, Lili mélységesen elítélő. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy egy családapának három gyerekével és feleségével sétálva érdemes strippereket ajánlani. Itt többen megtették.

17. nap Las Vegas - Death Valley – Los Angeles

Túlélőkészlet a Death Valley-be

The longest day, bár nem hogy partra nem szálltunk, de a kocsiból is alig tettük ki a lábunkat. (Most kivételesen megfogadtuk a nemzeti park ajánlását: Hike early, or not at all.) A hosszú út mellett ez azzal is magyarázható, hogy a kontinens legmelegebb helyét látogattuk meg. A sivatag mellett a tengerszint alatti fekvés is indokolja a hőséget. A hőmérő folyamatosan 45 fok körül járt, és a Valley mélyén sokáig drukkoltunk, hogy elérjük az 50 Celsius fokot. Sajnos, megrekedtünk 49 foknál, ezzel együtt a lelkes kiabálással és fényképcsattogtatással követett minden egyes foknyi emelkedést a család. Már úgy is hiányoztak a reggeli felöntések a szaunában, hát ez most teljes ugyanaz az érzés volt. Közben végtelen sósivatag, színes sziklákkal fűszerezve. Sokszor felelevenítettük a 20 évvel ezelőtti túránkat itt Ritával, aki magas sarkú cipőben indult neki az Ördög Golpályája nevű terepnek.

Most nem a sebességmérő a lényeg, hanem a hőmérséklet

Aztán hosszú órák Nevada és Kalifornia sivatagain keresztül: aki amerikai roadmovie-ra vágyik, annak itt érdemes forgatni azokat a részeket, amikor 30 km-en keresztül nyílegyenesen hullámzik fel-le az út, és akár 20-30 percig nem látni egyetlen más autót és lelket sem. LA-hez közeledve aztán bővülnek az autópálya sávok, megérkezik a tömeg és a narancssárga naplemente a pálmafák között. A szállásunk előtt még betérünk az élelmiszer boltba, bio-organikus orgia, de minden dupla áron, min a Sziklás-hegység környékén. (Furcsa egy országon belül, de itt pl. a benzin is épp 2x annyi, mint Denverben volt.)

Haláli kilátás

A rádióban közben egy aktuális Tenesse-beli lövöldözést feldolgozó élő riportot hallgatunk. Hihetetlen, hogy milyen rövid idő alatt megszerzik a merénylő cv-jét, amit egy fejvadász elemez, majd hamarosan a már a birkózóedzője, illetve szomszédai nyilatkoznak. Nagyok értik, hogyan lehet showműsort, drámát gyártani az aktuális realitásból. (És közben 5 percenként reklámok.)

18. nap Los Angeles, Universal Studios

Láttam a jövőt és remekül működik! Amúgy is gyűjtögettem, az anyagot egy „amerika a hátsó bejáron (Restroom) keresztül” albloghoz, hát most bejött hozzá a breaking news. Érdekes megfigyelni, hogy a világszerte ismert fürdőszoba/wc problémákra, itt a mienktől némileg eltérő megoldásokat találtak ki. A zuhanyzóban például szinte mindenhol feladták a vízáramlat erősségének a szabályozását, ezért viszont cserébe egy egyszerűbb meleg/hideg vízcsapot használhatsz. (Már ha nem európai vagy, és próbálod a neked megszokott módon csavargatni a csaptelepeket.) A WC-kben pedig megfordították a vízöblítés logikáját – azaz előbb van ott egy nagy medencényi víz, amit aztán eltűntetsz.  Azt kell mondanom higiénikusabb, mint a nálunk bevett megoldások. Szerintem szegények elég rosszul érezhetik magukat nálunk.

A csúcsra azonban jelen szállásunkon jutottunk el, és elnézést, hogy nem tudok objektíven, lelkesedés nélkül beszámolni „mélyamerikai” élményünkről. Új szállásunkra érkezve a gyerekek sikítva fedezték fel az intelligens WC-nket. Természetesen előmelegíti a helyet megfáradt popónknak, elől-hátul öblöget és szárít (!) mindenféle irányba állítható fúvófejekkel, és vannak olyan funkciók, amiket még csak felfedezni sem merek (oscillator).  Természetesen távirányítóval felszerelt, és „energy saver” gombbal is ellátott. (Recycling??) Nekem már csak is egy kis app hiányzik, hogy hazaérkezve már az autóból a mobillal előkészíthessük trónunkat. Most gyorsan meg is néztem az Amazonon, a csoda mindössze 540 dollárért (ingyenes szállítás!!) érhető el. (http://www.amazon.com/IntelliSeat-Ultimate-Bidet-Electronic-Toilet/dp/B0050EJBQ0) Érdekelnek valakit a kizárólagos import jogok?

A család amúgy a mai napot a Universal Studios vidámparkban tölti, én pedig kimenőt kaptam blogot írni, valamint egyénileg felfedezni LA-t. (A blog után irány a foodtruck-ok, valamint a Getty’s építészeti és kulturális csoda.) Félidőben vagyunk.
Utólagos megjegyzés némi LA közlekedési tapasztalat után. Most már értem, hogy miként készülnek a katasztrófafilmek azon jelenetei, amikor a zombik/meteorit/vírus stb. elől menekülő milliók összetorlódnak a 2*7 sávos autópályákon, a halál torkában. Nos, nem kellenek ehhez statiszták, egyszerűen kimennek 16:30-kor az út mellé és felveszik random, amit látnak. Ma én is rodeoztam egy ilyen "escape from LA" menetet, amikor a családért mentem.

Getty's, LA, óceán

A Getty's kertje önmagában műalkotás

2. hét

7. nap – Monument Valley

A Monument Valley-be a Marson keresztül vezet az út, legalábbis így tűnik a kocsiból kitekintve a tájra. Megérkezésünk után szerencsére megállunk a Visitor Centerben, így a kilátásban gyönyörködve feltűnik, hogy sehol sem látunk RV-kat kanyarogni a hepe-hupás vörös földúton. Így mi is arra, a később egyértelműen bölcsnek bizonyuló döntésre jutunk, hogy a parkolóban hagyjuk az RV-t. A család pedig egy igazi Navajo indián guide vezetésével vág neki a 2,5 órás útnak.

Itt jegyzem meg azt is, hogy nagy élmény, hogy sehol nem szükséges fordítani a gyerekeknek, vesznek és értenek mindent angolul. Sőt felfigyelnek az amerikai angol jellegzetességeire is, pl. az itt elterjedt „folks” megszólításra, ami Epsomban nem volt divat. Miróka pedig video blogot vezet angol nyelven, egy maga által kifejlesztett skót (Downton Abbey) –kolumbiai (Modern Family) akcentusban.

Monument Valley RV-k nélkül

A szép látnivalók mellett némi Navajo kulturális ismeretekre is szert teszünk. Ezek alapján például már az is érthető, hogy a genetikai vizsgálatom miért nem mutatott ki Navajo ősöket – nekik nagyon szigorúan a klánjukon belül kell házasodni. Lili még egy igazi indián lóra is felül, persze ennek a fotó pillanatnak is meg van a maga külön árazása. Megjegyzem minden empátiám az elnyomott indián kisebbségé, ugyanakkor rosszul esik, hogy mindezt a turistákon hajtják be. Utazó, ki a Navajo területre jössz, készülj fel, hogy mindennek külön – rendes – felára van, és még a minden más helyen érvényes National Park bérleteid sem lesznek érvényesek. Az indián mindennapokról: érdemes betérni egy indián élelmiszerboltba, nem éppen a bio/organikus kínálat, kilós kiszerelésben áll a jelly és minden cukros étel.

Árnyék!!

 A Valleybe még naplementére is visszatérünk a campingből, de várt vöröslőn égő sziklák helyett a szokásos esti zivatart kapjuk. Ám kiderül, hogy így is jó, keveseknek van szivárványos képük innen. Este a pár km-re fekvő Valleyre kilátással bíró campingben szokás szerint küzdünk a borzalmasan gyenge wifi-vel, viszont már rutinosan készül a BBQ vacsora. Vacsora után Ármin új játékot vezet be, ki-ki eljátszik valakit a családból, a többieknek pedig ki kell találni, kiről is van szó. Sikerül sértődés nélkül megúszni, sőt.

Ez csak úgy a camping mellett

Valahol John Wayne is a háttérben

8.-9. nap Grand Canyon

Már harmadszor térek ide vissza, de mindig újra megérint a hely mellbevágó emberfelettisége, a gyerekek is lelkesen fényképeznek. A második nap le is ereszkedünk egy ösvényen egy ideig a canyon belsejébe. A méretekről elárul valamint, hogy ha felnéztünk, akkor a mélységben éreztük magunkat (500m vertikálisan felfelé), ha lefelé akkor hegynyi magasban (további kb. 1,5km vertikálisan lefelé).  A hely kitűnő kiképző tábor kisebb-nagyobb tériszonyban szenvedőknek (nekem): rengeteg helyen kell a méternyi széles ösvényen a kilométeres szakadékok mentén haladni. Ráadásul úgy, hogy a 3 gyereked is ott rohangál melletted. Most egy ideig nem akarok több ilyent.

A peremen

A canyon déli peremét bejárjuk gyalog és a helyi kis busszal is, gyönyörködünk a reggeli és az esti fényekben is. A hely kozmikus hangulatához kicsit furcsán illeszkedik a tökéletesen kiépített és megvalósított turistatámogató rendszer. Évi 5 millió (!!) látogatót szolgálnak itt ki a mindig segítőkész és informatív buszvezetők és rangerek. Amúgy általános USA élmény az ügyfélhelyzetek kiemelkedő kezelése, nem csak a nemzeti parkokban, hanem boltoknál, benzinkutaknál, múzeumokban is. Nem csak segítőkészek és kedvesek, hanem mindig hozzátesznek egy-egy viccet, illetve kérdést/kíváncsiságot. A következő napi megjegyzésből pedig az is kiderült, hogy ez talán nem is mindig csak „business nothing personal”.

Canyon zivatarral 10 óra irányban

A nemzeti parkokban szinte mindenhol rengeteg a változás a 20 és 25 évvel ezelőtti látogatásaimhoz képest, persze nem a természeti látnivalókban. Jellemzően bekorlátozták a kocsi forgalmat, helyette gázüzemű ingyenes kisbuszok járnak hopon-hopoff módon (egyben idegenvezetést is adva), kibővítették visitor centereket, rengeteg - az online felületeken előzetes is letölthető - infóanyag pl. túraútvonalakkal, és folyamatos ranger programokon lehet részt venni kicsiknek-nagyoknak.

Vissza a természeti élményhez. Szokás szerint itt is megkapjuk a canyon viharban képeket, ráadásul itt akkorák a méretek, hogy sztereóban: jobbra és balra is egy zivatar villámokkal, míg meg középen fényképezünk. A váratlan ajándék: amikor éjszaka felébredek a lakókocsiban, bevillan a csillagász énem (lehet, hogy ő ébresztett fel), érdemes lenne kinézni. Az nem szó. És nincsenek szavak. A Tejút tej útként takar be...

10. nap Las Vegas – Duck Creek Village

Feszült nap, sok megoldandó üggyel. A távolságokat, illetve az RV-vel való haladási sebességet realizálva, már előző nap délután eljövünk a Grand Canyonból. Az út Las Vegasba hosszú és akár eseménymentes is lehetne, hanem fogynánk ki majdnem benzinből. Nem idegesítem a kocsiban hátul szórakozó családot (RV előnye), hanem a néptelen sivatagban egyre lassabban haladva a lemenő nap és az üzemanyag lámpa egyaránt pirosan égő fényében teszem a lejtőkön üresbe a sebességet. Begurultunk a benzinkúthoz…

Las Vegas este is 40 fokos hőséggel fogad minket, most először légkondiban alszunk, mivel az RV-ban azt is lehet. Reggel pedig indul a problémamegoldás sor. Ide csak azért jöttünk most, hogy elbúcsúzzunk RV-nktól és újra minivan-be üljünk. Pakolás után jön az első gond: nem ürül ki a kocsi szennyvíz tartálya, pedig azt üresen kéne átadni. Öblítjük a WC-t, vezetem körbe a campingen és a hepe-hupákon, de az istennek nem megy 1/3-nál lejjebb. Elkönyveljük a jelentős veszteséget, amivel a kocsi átadásakor megfenyegettek, ehhez képest pár óra múlva a leadáskor a Louis Armstrong mosolyú nagydarab fekete ügyintéző csak legyint: „It’s very common.” Ezt túlizgultuk.

De még előbb el kell jutni idáig, ami nem egyszerű. Hamarabb felvennénk az új kocsit, hogy ne kelljen taxizni a megnőtt csomagokkal (2 hűtőládányi kaja is van már velünk). A GPS belevisz minket a repülőtér útrendszerébe, ahol hirtelen mindenfelé az RV-t taccsra tevő magasságkorlátozásokkal szembesülünk. Állunk az 4 sávos úton, jobbra-balra húznak el az autók, és nem látok jobb megoldást, mint hogy megkérem Zsófit, hogy akkor most szálljon ki, és segítsen 500 métert hátratolatni… Szegény nem lelkes, de nekiáll, amikor hirtelen lefékez mellettünk egy „parking enforcement” pick-up, és rövid helyzetfelmérés után egy mellékutat felhasználva nem csak kivezet minket csávából, hanem egészen a kocsi kölcsönzőig mutatja az utat. Hála!

(Kitérő: a családban mindenki kiszúrja, hogy amerika a pick-up-ok országa. Elméleteket gyártunk az okokra, szerintem ez a pioneer férfiasság szimbóluma.)

A kocsi kölcsönzőben hatalmas sor (tényleg mintha csak az Alamo-nak lennének ügyfelei), reménytelen végig állni, hogy odaérjünk a 11 órás RV leadásra. Aztán felfedezzük az önkiszolgáló automatát, ahonnan 5 perc alatt megkapjuk a kocsit, egy elképesztően felszerelt Chrysler mini van-t. Nyilván külön lcd képernyő a hátsó soroknak, de olyant még nem láttam, hogy rendes konnektorok legyenek egy kocsiban, nem csak szivartöltők!

Picinyke és csöpike

Rohanás vissza a RV leadó pontra, ahová 10 perccel a határidő előtt érkezünk és elbúcsúzunk picinyünktől. Úgy érezzük, mindenen túl vagyunk, elhagyjuk a bűnös várost és száguldunk – visszatérek a belső sávba! – újra a hegyek és canyonok felé. Elképesztő élmény ismét személyautót vezetni. Ijesztő is, amikor egy apró kormánymozdulatra majdnem átugrik a másik sávba, ideje leszokni az RV-ban ajánlott nagy ívű kormánymozdulatokról. Ekkor szólal meg az a zizegő hang a kocsi bal elejéből, ami a percek múlásával egyre hangosabbá és folyamatosabbá válik. Persze sivatag, 40 fok, ideális autószerelési környezet. 3x szállunk ki, turkálunk könyékig a motorházban, szedünk ki faleveleket, makkot (?!), tépünk lelógó gumiszerelvényt, bármit, amit zizegni képes és hagyja magát. Mindannyiszor reménykedve szállunk vissza és csalódunk újra. Aztán egyszer csak elmúlik, és 2 napja nem halljuk. Bizakodunk, mert amúgy imádjuk a kocsit. Újra van például zenénk, főleg Lili dj-skedik nekünk a mobiljáról.

Házigazdánk előre figyelmeztetett, hogy a legközelebbi élelmiszerbolt 32 mérföldnyire van a háztól, így alaposan bevásárolunk, és a régi emlékeket idézve egy Wendy’s-ben eszünk chilit kései ebédre. (Másnak is meg van még az Oktongonról?)

Érkezés a hegyekbe, fenyőerdő közepén, újra 2000 méter felett, 19 fokban térünk nyugovóra, furcsa módon mindenki külön hálószobában. Előtte még a házigazdánk – New Yorkból menekült ide – vezet körbe minket a csupa fa házban. Még TV-t is nézünk hosszú idő után. A rádiót is hallgatva az jön át, hogy az aktuális divat téma most a design, látunk pl. erre alapuló valóságshowt is a TV-ben. Végső lépés a recivilizálódás útján: ruhát mosunk!

11. nap Zion Canyon

Az örök kedvencem, persze lehet, csak azért, mivel 25 éve ez volt az első canyon-os élményem. Most sem okoz csalódást, hatalmas, de hozzáférhető. Eleinte a hivatalos útvonalakon túrázunk, aztán új utakat fedezünk fel, és talán ez a legjobb élmény. Ha valaki először jár erre, ki ne hagyja a keleti kijárathoz vezető mellék canyont, számomra az a legmegidézőbb, habcsók és palacsinta sziklák. A vörös helyét erre felé a rózsaszín és narancssárga veszi át. A kirándulások közepette piknik ebéd a hűtőládánkból. Itt érdemes megemlíteni azt, hogy ha valamit még el lehet tanulni az amerikaiaktól, az a cookie készítés. Lelkesen kóstoljuk végig a szortimentet, nekem egyelőre a sós karamellás a kedvencem.

Keleti mellék canyon

Este grill vacsora és Míra által bevezetett családi táncjáték. Mindenkinek hozzá kell adnia egy új figurát. Jól haladunk, amíg Ármin be nem dobja a földön hason kígyózás figurát.

Jól beleszoktunk az utazásba, már régóta nem tudjuk a napokat, mostanában már az órát sem, kevergünk az időzónák között, néha azon belül is, mivel az indiánok nem szeretik az nyári időátállást, azaz egy államon belül is lehet ugrás. Mindegy, most időmilliomosok vagyunk!

Ide mindjárt felmászunk...

1. hét

Jó pár napja alig van internet, mobilvétel meg még annyira sem. Ja, az USA-ban vagyunk… Persze, az egyik legkihaltabb vidéken a Navajo törzsi területen. Rövid összefoglaló az eddigi eseményekről, remélem, valamikor fel tudom tölteni a blogra.

1. nap

A hétfőt kitette az ideutazás. Kocsi Bécsbe, majd repülés Londonba, onnan Denverbe. Minden gond nélkül ment, ma már olyan médiakínálat van a repülőkön, amely képes a szükséges időszakra hibernálni a legelevenebb gyereket is. Az egyetlen kaland leszállás után történt: a rendőrök bilincsben vittek el egy fiatal srácot a repülőn az utolsó sorból. Gyors, érzelemmentes jelenet, de azóta is mindenki a fiú rémtetteit találgatja.

Érkezés után gyors kocsi felvétel (férfi olvasóknak: Dodge Caravan mini van az első 2 napra), aztán irány az első airbnb szállás: üzemcsarnokból átalakított egyterű loft lakás. Szimpatikus design, csak sajnos a légkondi jelenti a szellőzést. Hamar ágyba ájulunk, csak azért, hogy másnap hajnali 4-kor kezdjük az első jet lages napunk. (8 óra időeltolódás.)

Loft lakás étkező

2. nap

A hajnali kelés okán egy éjjel-nappali kávézót keresünk a környéken reggeli céljából, és a gyerekek nagy örömére Starbuck-ot találunk. A pénztárcánk már nem örült annyira, de legalább igazi amerikai indításunk volt. Aztán irány a Natur és Science múzeum. Szokás szerint sok aktivitás, ami közel húz a témához - most leginkább az egészség -, de kevés mélyebb válasz, tanulság. A legjobb talán a tetőterasz csodás Denver + Sziklás-hegység kilátása, és az ott elhelyezett naptávcsövek, ahol élőben nézhetők a napkitörések.

Denver a Sziklás-hegységgel

Aztán indulás Tücsiékhez, isteni vendéglátásban volt részünk gyönyörű házukban. Boulderben laknak, az egészség és fitness tudatosság fellegvárában. A város a Sziklás-hegység ölében fekszik, elképesztő fenyőillat és érdekes alakú sziklák (Flatirons) közepette. A finom ebéd után elindulunk Tücsi férjével telefonkártyát vásárolni, és közben rövid történetei révén bepillantást nyerhetünk egy - inkább 3 - könyvért kiáltó életébe. Egy rövid lista a történetekben személyes ismerősként, barátként felbukkanó nevekről: Kerouac, Ginsberg, Dali, Kabat-Zinn, Goleman, Erickson, Gendling… Hippi élet, 9x megúszott hadkötelességi vizsgálat Vietnám idején, fekete egyenjogúsági harcok. A Starbuck után Amerika egy másik dimenzióban... A nap végén még egy kirándultunk is a szép sziklák tövében, miközben Tücsi kioktatott bennünket mi a teendő, ha medvével találkozunk. (Röviden: építsünk a bennünk élő medvére.) Vacsora helyett már csak egy újabb beájulásra futotta erőnkből, irány haza, és az ágyba.

3. nap

Bizzi-bizzi reggel (ennyi idejű ittlét után már illik némi nyelvromlást felmutatni). A megszokott korai kelés (ha, jól emlékszem már 5:00-ig kihúztuk), kemping cuccok bevásárlása a Targetben, ahol a gyerekekhez megérkezik az újabb amerikai élmény, és elkezdődik a mi mindent akarnak megvenni lista burjánzása. (Tinédzser gyerekeknél ez már végeláthatatlan…)

Aztán kicsekkolás a lakásból, majd becsekkolás egy csak Colorado államban törvényesen elérhető kalandba. Hogy Zsófi életében is meg legyen ez az élmény, bevásárlunk ehető formában (cookie) minimál mennyiséget, ami egyben nem könnyű beszélgetést is eredményez a gyerekekkel. Maga a hely kissé furcsa (túlspilázott hippivilág), de a kiszolgálás, az információ barátságos és messzemenően ügyfélbarát. Kérték, hogy vigyük a hírüket otthon, hát megtettük. (Az internetre beírva kb. kilométerenként van ilyen bolt, nagyot kaszálhat az állam.) Egyelőre még nem fogyasztottunk.

Utazás közben az RV-ban - Ármin az új labdával

Utána kocsi leadás, RV felvétel. Ismerkedés a lakókocsival. Víz, gáz, elektromosság átlapoló rendszerekben: mérnököknek mennyország, közgazdászoknak önbíztató hümmögés. Azóta kiderült, hogy meglepően felhasználóbarát, pedig már szennyvízleeresztésen is túl vagyunk. Sajnos, csak a zenéinkkel nem tud kapcsolatot teremteni, így változó minőségű country adókat hallgatunk jobbára.

A kocsi nem apróság, 31 láb hosszú, azaz több mint 10 méter. Mindez csak az első 10 percben okoz családi halálfélelmet, amikor személygépkocsis lendülettel vágok bele a denveri autópálya fel/lejárók dzsungelébe, ahol ráadásul a gps-s is eltájol bennünket. Szerencsére hamarosan útra találunk és én is besorolok mindörökre a jobb sávba, és azóta gond nélkül eljutottunk mindenhová, még szerpentineken keresztül is.

Ármin és az óriás kígyó - szennyvizeznek a pasik

Délután nagy bevásárlás, hűtőfeltöltés, az első lakókocsis ebéd, belakjuk magunkat. A gyerekek pár perc után kijelentik, hogy ez az egész olyan, mint a vitorlázás, és tényleg. Életre kelnek a már bejáratott családi rutinok, mindenki megtalálja a kuckóját, és feláll a mosogatási sorrend is.

A nap végére még belefér a sokat ígérő nevét nem meghazudtoló Garden of Gods park is. Eső után, naplementére érkezünk, a legjobb választás. Vörös sziklák között zöld fenyők, és a sehol más ennyire nem intenzív fenyőillat. Sétálunk, fényképezünk, a gyerekek felszabadultan ugrálnak és szekálják egymást. Elindultunk igazából.

Garden of Gods

Késő esti érkezés a campingbe, jól eső alvás a hűvös éjszakában. Érdemes megjegyezni, hogy megérkezésünk óta nem voltunk 1500 méternél alacsonyabban, de jobbára inkább 2000 felett járunk. A ragyogó napsütést hirtelen jövő zivatarok és hűvös éjszakák váltják.

4. nap

A korai kelés nem esik nehezünkre, de indulás előtt még belefér egy kis játék az új szerzeménnyel, az amerikai focis labdával. Hosszú vezetés következik a Great Sand Dunes (homokdűnék) nemzeti parkba. Közben lehet azonosítani pár okos amerikai vezetési megoldást. Jobbra kanyarodni például piros lámpánál is lehet, persze csak, ha előbb teljesen leálltál és körbenéztél, mintha stop tábla lenne. A másik az a kereszteződés, ahol mindenkinek stop táblája van. Itt kvázi érkezési sorrendben, sorban egymás után, minden irányból egy-egy autó mehet el. Az élményeim alapján biztonságosabb, mint a jobbkezes megoldás. (Bevallom, otthon már velem is megesett, hogy pillanatnyi elmezavar hatására idegesen integettem a jobb kezem felé eső mindenáron átmenni akaró autósnak, hogy nem látja, hogy ez egy jobb kezes?)

A homokdűnék már messziről csodás látványt nyújtanak, közelről pedig egészen meghökkentőt: hogy került ide ez a rengeteg homok? A visitor centerben meg tudjuk a választ (közeli hegyek eróziója), így ebéd után el is indulunk 200 méter magas buckák közé. Mászunk, a gyerekek nyilván hemperegve gurulnak. Közben feltámad a szél, mennydörgés, és lassan sivatagi túlélős helyzetgyakorlattá alakul a túra. Vissza is fordulunk, és már zuhogó esőben érünk vissza a lakókocsihoz, amiből máig takarítjuk a homokot. Felfedezzük azt is, hogy a homok valahogy képes minden testnyílásunkon bejutni.

Homokdűnék hajnalban

Szerencsére van saját zuhanyunk, és az is szerencse, hogy Miróka az utolsó zuhanyzó, amikor teljesen beszappanozva bejelenti, hogy nem jön már a víz. Lábasból öntve tisztítjuk, és kezdjük a 1,5 napos nyomozást, hogy mi lehet a gond. A kocsi többszöri hiábavaló tüzetes átvizsgálása után végül másnap este Zsófi fedezi fel, hogy Miróka megnyomott egy gombot a zuhanyrózsa tetején…   Már kezdtünk büdösödni.

RV ebéd - már a desszertnél tartunk

Este már a rutin mentén haladunk, amit finom kaliforniai borral dobunk fel. Kifinomult körökben már szégyen, de bevallom, nekem még ízlik a chardonnay.

5. nap

Talán írtam már, hogy korán kelünk, de ez most direkt jó, mivel felkelő napban másként szépek a homokdűnék. Hosszú, 4 órás vezetés a Mesa Verde nemzeti parkhoz, átalakul a táj, átalakulnak az emberek is, szegényebb vidék, erősödő vadnyugati hangulat, indián arcok.

Zsófi már rutinosan ugrik le a kocsiról, hogy segítsen belavírozni a szűk helyekre, tankolásnál. Fogyaszt a picike rendesen – 100 mérföldön kb. 10 gallon – lehet számolni J.

Az új camping luxus: van vizünk, elektromosságunk, grillező helyünk és még medence is. Kicsit lazázunk, aztán indulunk a parkba.  Megéri végigküzdeni a nem éppen RV (lakókocsi helyi neve) barát utakat, a gyerekeknek is nagy élmény leereszkedni a Cliff Palace-hoz, a kis faluba, amit 800 éve építettek a canyon falába az Anasazi indiánok. Bill ranger tart lendületes idegenvezetést. Zsófival újra megállapítjuk, hogy tetszik nekünk, hogy mennyi idős embert látunk ilyen munkakörökben dolgozni. A nemzeti parkokban és a múzeumokban is sok 60-80 éves embert látunk, akik szemlátomást már nyugdíjban, egy új hivatást, aktivást keresve jutottak el ide. (Most eszembe jutott a Fiata Vezető +10 év Kutatás ellentétes hazai eredménye, de gyorsan el is űzöm a munka árnyékát is.)

Mesa Verde napsütésben

A túra után sajnos már csak pár kilátást tudunk megnézni, mivel ránk tör a szokásos délutáni vihar, hatalmas mennydörgésekkel. Mikor haza indulunk, látunk egy villámcsapta, füstölgő fát is, amit pár lelkes önkéntes oltogat. Érthető, mivel a park nagy részén leégett fákat látunk, ha erre felé beindul az erdőtűz, nehezen áll le. Még nincs vége: a szerpentinen hegyomlás fogad minket, szerencse, hogy nem 30 perccel hamarabb jöttünk arra, így is méteres sziklák között navigálunk lefelé az úton.

Este grill sütés, isteni steak, hamburger, és gyerekeknek persze marshmallow. Mint mondtam hosszú a listájuk, mit kell enni/venni Amerikában.

Mesa Verde viharban

6. nap

Ma korán keltünk, megint hosszú vezetés várt a Canyon de Chelly felé. A reggeli amerikai palacsinta, erre például jó az RV, itt van velünk egy komplett konyha, mindent meg tudunk csinálni. Csak az a mosogatás…

Elhagytuk Colorádót és beléptünk Arizonába, a vörös sziklák országába. Marsbéli tájon haladtunk előre a 15-20 km-en át egyenes, de persze fel-le hullámzó utakon, sűrűn megállva, fényképezve, videózva.

Ez már kihalt vidék, Navajo föld, a szegénység nyomai körülöttünk. Itt találkoztunk messze a legkevesebb turistával, persze ebbe lehet, hogy július 4.-e is belejátszott.  Zsófival imádjuk ezt a helyet, tudtuk, hogy megéri a kitérő. A vörös canyon alján a zöld oázis szerű ligetek, és időnként a canyon falába vájt régi települések nyomai. Nagyot túráztunk lementünk a canyon mélyére, sőt vissza is másztunk. A 30 fok fölötti meleg hatására, hirtelen kevésnek tűnt a reggel vett 9,5 literes vízkészletünk, jó ideig csak pihegünk. Aztán szokás szerint megérkezett az égi áldás, de most nem a szokásos 45 perces kiadás, hanem egy egész estés változat. Szerencsére még be tudtuk járni a canyont, de a szálláskeresésünk és a vacsoránk is már özönvízben zajlott. Késő este a mennydörgéshez a tűzijáték hangjai csatlakoztak, de ezt mi már a kuckónkban hallgattuk.

Ott lent, bent a sziklában laktak

7. nap

Nem keltünk korán! 7 óra is lehetett mire összegyűltünk a full english breakfastos reggelinkhez. Irány a Monument Valley. Itt tartunk most.